A klasszikus keleti társadalmak közül Indiában volt legerősebb a tánc és a vallás ősi kapcsolata, mely a hinduizmus három főistene(istenháromság=trimurti): Brahma, Vishnu és Shiva kultuszával kb egy időben keletkezett, és elsősorban Shiva alakjához kapcsolódott.

 Társadalmi háttér Az indiai társadalom alapját a kasztrendszer képezte, melyet a hinduizmus szentesített. A következő kasztok léteztek:

bráhamanok (papok)

ksatriák (harcosok)

vaisják (polgárok)

sudrák (szolgák)

páriák (érinthetetlenek)E szociális viszonyokat közvetlenül befolyásolta a hindu vallás, amely a sansarát (kín világa – a földi lét) állítja szembe a dharma-val (természetfeletti világ). A dharma egyik tana a varnasham darma, mely a kasztoknak előírja a munkavégzési tevékenységeket és kötelességeket.  Minden ember beleszületett a kasztok egyikébe, s haláláig ennek törvényei, jogi és erkölcsi szabályai szerint kellett élnie. Aki ezt betartotta, az halála után egy magasabb kaszt tagjaként születhetett újjá. Az út végállomása a Nirvána, a teljes megvilágosodás síkja. Az indiai vallás egyik központi gondolata tehát az újjászületés (reinkarnáció), melynek következtében igen megnőtt a jelentősége Shivának, a teremtve pusztító, pusztítva teremtő istennek. Shiva minden változás, fejlődés mozgatója, az életbe táncoltatás istene.A táncoló Shiva (Shiva Nataradja) az ábrázolásokon négykarú: felső, jobb kezében dobot tart, mellyel a ritmus hangjait kelti életre. /Így a teremtést is jelképezi, hiszen a hangadással magát az első mozdulatot hajtja végre a világcsend abszolút nyugalmában./ A bal kézben tartott kis lángnyelv a pusztítás szimbóluma. Csuklóban visszafeszített jobb kezével nyugalmat, áldást oszt, lazán tartott bal karja és kézfeje a felszabadulást jelentő, felemelt bal lábra mutat. Jobb lába pedig a gonosz erőket jelképező törpét tapossa.

Shiva Nataradja tehát egyetlen többjelentésű pózával megjelenítette az isten egyetemes hatalmát, miközben csaknem hasonló hatalommal ruházta fel a táncot, a táncosokat.

A klasszikus indiai táncművészet Főbb típusai:

a) Bharata natyam
b) Kathakali
c) Kathak
d) Orissi
e) Manipuri

a) Bharata natyam: A legősibb, több mint kétezer éves, kultikus eredetű, templomi szólótánc, melyet az istenek szent táncosnői, második kasztba tartozó devadászik adtak elő. Kecses táncuk legjellegzetesebb elemei a mudrák: azok a kézjelek, amelyeknek a segítségével a klasszikus indiai táncművészet fogalmi közlések kifejezésére is alkalmas táncnyelvvé vált. /A mudrák más népek táncaiban is előfordultak, de ilyen magas szintre csak Indiában fejlődtek, mivel itt  alakult ki a mozdulatok jelentésén túl a mozdulatjelek egymáshoz való viszonya is. Táncszótár és nyelvtan./

A Bharata natyam elnevezése

Két értelmezés ismert: 1. Bharata tánca (natyam=tánc). A legenda szerint ugyanis Brahma isten tanította meg Bharata mestert a tánc tudományára, aki ezután megírta a Natyasasztra-t, azaz a tánc könyvét, mely részletesen ismerteti az addig kialakult (37-féle) egy- és kétkezes mudrák formai és gondolati variációit. Pl.: PATAKA: tenyér nézők felé néz, a gyűrűs ujj derékszögben behajlítva, a többi négy ujj pedig felfelé mutat. Jelentései: nap, homlok, test, király, elefánt, bika, oroszlán, palota, felhő stb.

A Bharata Natyam másik értelmezése szerint a Bharata szó három szanszkrit főnév első szótagjának összeolvasásából keletkezett:

BHAva   = érzelem

RAga      = dallam

TAja       = ritmus

Ez pedig a tánc lényegét foglalja magába: az érzelem kifejezése, szoros kapcsolatban állva a zenével, azaz a dallammal és a ritmussal.

A Bharata Natyamnak, e templomi női táncnak a tanítómesterei férfiak voltak, őket nevezték gurunak.

b) Kathakali: (kathak=mese; kali=játék) templomból kerül a szabadtérre, sokszereplős, látványos, több napig tartó, énekes-táncos-maszkos-jelmezes táncszínház, melyben két indiai eposz, a Mahabharata és a Ramajana történetei elevenednek meg. Ebben a táncjátékban a táncon, a pantomimen és a mudrákon kívül az arcfestés szimbolikus színei és  a maszkok fajtái tájékoztatják a nézőt a szereplők karakteréről.

A maszkok alapszíne, díszítésmódja, de a szakáll színe is jelentéssel bírt. Legismertebb maszk a „paccha”(zöld), istenek, hősök megjelenítésénél alkalmazták. Egy másik, a „kathi” (kés) maszk, mely szintén zöld, de az alapra vörös kés rajzolata is kerüt, és a hősiesség és gonoszság keverékét testesítette meg. Igen elterjedt maszk volt a „thati” (szakáll), melyből a vörös színű a sötét, a fehér színű pedig a tiszta jellemet jelképezte.

c) Kathak: világi jellegű és rendeltetésű tánc, szintén templomi női táncból fejlődött ki. Jellemzője az erőteljes lábmunka,, széles, gyors, rugalmas ugrások. A táncosok, a látványosság érdekében gyakran rengeteg lábcsörgőt is használtak.

d) Orissi vagy Odissi: a Bharata natyamhoz hasonló templomi tánc Orissi tartományban. Kecses előadónőik a maris-ok, több éves képzésben részesültek.

e) Manipuri: a legfiatalabb (XVIII. századi), észak-indiai eredetű szerelmi páros tánc, mely Manipuri tartomány földrajzi keletkezését meséli el: Shiva és felesége a Himalájából elindulnak, hogy táncolásra alkalmas helyet keressenek, de nem találnak, ezért Shiva ráüt a hegyekre, a vizek lezúdulnak, Manipuri pedig gyönyörű síkságként áll rendelkezésükre.

  A klasszikus indiai táncok újrafelfedezése: 

Az indiai klasszikus táncművészet a vallási és társadalmi harcok, a gyarmatosítók uralmának az ősi kultúrát romboló évszázadai alatt a maharadzsák udvarában élt tovább. Ebben a környezetben azonban a szórakoztató funkciója került előtérbe. Az elvilágiasodás következtében a mozdulatok le is egyszerűsödtek. Az XX. században azonban megindultak a törekvések a klasszikus indiai táncok eredeti gazdag mozdulatanyagának felkutatására, melyben döntő szerepet játszott az 1930-ban megalapított, első táncművész központ és iskola. Az indiai táncok iránti érdeklődés a XIX. Század közepétől Európa felől is megindult, amit követett az indiai táncosok nyugatra „exportálása”. A XX. században pedig, már elismert európai és amerikai táncosok utaztak Indiába, hogy elsajátítsák és tovább is adják India táncait.