Tudástár Kis tánctörténet Ókor Az ókori kelet táncmqvészete | Kína és Japán |
| 2009. február 10. | |
|
A kínai táncművészet Történelmi háttér A kínai birodalmat alapító törzsek már az időszámításunk előtti évszázadokban örökletessé tették uralmukat, megalapozva ezzel az osztálytársadalmak létrejöttét. Kínában az állam alapja a földművelő faluközösség volt, amely adót fizetett a felette uralkodó, tőle valószínűleg élesen elkülönülő arisztokratikus vezető rétegnek. Egységes Kínai Birodalomról i.e. III. századtól beszélhetünk (egységes közigazgatás, írás, súly-és pénzrendszer), a társadalmi különbségek, a despotikus (despotizmus = Zsarnokság, önkényuralom. Az állam élén álló uralkodó teljhatalommal rendelkezik.) viszonyok megmaradnak.
Az ókori kínai tánckultúra tehát despotikus társadalmi körülmények között bontakozott ki, s ennél fogva - bár bővelkedett ugyan mágikus elemekben és táncokban - már a Csou - dinasztia idején (i.e. XII.- i.e. III. sz.) is inkább a politikával és nem a vallással fonódott össze. Már ekkor kialakult egy dramatikus játék, a társadalom minden jelentős megnyilvánulását összefogó patriarchális szertartás, aminek fő feladata nem az arisztokrácia elkülönülésének, hanem éppen a nép és az arisztokrácia egységének, egybeforrottságának bizonyítása volt. Ez a szertartás ének-zene-tánc-színjátszás szerves egysége volt, melynek minden fázisában a tánc biztosította a szabályozottságot, mindezzel érvényesítve az egyetemes összhang elvét. A kínai filozófia (taoizmus) szerint ugyanis a világmindenségben, a birodalomban, és a kultúrában is egyaránt az egyetemes összhang elve uralkodik.Taoizmus: filozófia és vallás, mely az i. e. 6. században Kínában jött létre, a hagyomány szerint a legendás filozófus, Lao-ce (Lao mester) tanításain alapul. A tanok hosszú ideig szóbeli hagyomány útján terjedtek, csak jóval később foglalták azokat írásba. A tao fő eleme a titokzatos természeti erő, amit bizonyos mágikus módszerek segítségével az ember is kiismerhet. Így úrrá válva a természet felett megértheti a múltat, és előre láthatja a jövőt is. A taoizmus legfontosabb szövege Lao Ce „Tao-te King” - Az Út és az Erény Könyve. Egy korabeli (i.e. III. században élt) mester, Hszün mester tanításai szerint a táncból méltóságos viselkedést, előzékenységet lehet tanulni („Hszün-ce” című tanítás). A Han - dinasztia (i.e.II.-i.sz. II. sz.) Uralkodásuk ideje alatt a népi táncok akrobatikus elemekkel telítődtek és az udvari művészet részévé váltak. A Tang – dinasztia (VI-VIII. sz.) Idejük alatt fejlődött ki a kínai színház két alapvető típusa: - az egyik, a „helyi zenés dráma” melyben a cselekményt, a zenei kíséretet vidékenként, városonként sajátosan, helyi formában dolgozták ki; - a másik pedig a „fővárosi”, azaz a „pekingi színház” vagy pekingi opera, mely a vidéki városokban is meghonosodott. Eredetét a népi jangko játékok adták, melyekben már szerves egységben volt jelen az ének, az éneklő beszéd és a pantomim. Ez a szerkezet élt tovább és fejlődött a pekingi operában. A kínai tánc alkotóelemeiA pekingi opera tánca A pekingi opera tánca a motivikus tánc, az akrobatika és a pantomim ötvözete. A cselekmény egy száz fejezetből álló 16. századi regény: a Nyugati utazások egy-egy epizódját dolgozta föl. Pantomimikus részletek és akrobatikus, cirkuszi mutatványszámba menő koreográfikus betétek váltakoztak benne. Színész-táncosok kellettek a megvalósításhoz, egész dinasztiák alakultak, akik továbbörökítették a tudást s már egészen kisgyermekkorban komoly képzésben részesültek. A színész-táncosok testükkel és eszközökkel jelenítették meg a történeteket, kifejezték pl. a szél áramlását, a vihar megérkezését. A jelrendszer, amit használtak inkább a táncművészeten kívüli, a kínai népszokásokban gyökerező eszközrendszer volt, az ábrázolási mód pedig inkább allegorikus, mint szimbolikus (India). Pl.: az arcfestés, a kosztüm a felhasznált tárgyak utaltak az illető pillanatnyi állapotára: ha például a táncos-színész tollseprűt lenget, az azt jelenti, hogy lovon ül;ha arca fehér, akkor gonosz, ha vörös, akkor becsületes, ha festetlen, akkor az igazságért harcol; ha hátán zászló van, akkor hadvezér stb. A kínai tánc a forradalom (1949) győzelme után A forradalom győzelme után Kínában is lehetőség nyílik – a hagyományos táncok felkutatása és ápolása mellett - az újonnan keletkezett, aktuális táncok színpadi feldolgozására, illetve a kínai és az európai előadásmód ötvözésére. Megalakult az első balettszinház is, melyben a kínai táncművészek képzése az európai balett-technika szerint történt. Mindemellett a művészi tradíciók megőrzésére jelenleg is nagy gondot fordítanak.
A japán táncművészet
Régi japán táncfajták Kagura A legősibb dramatikus tánc, az ősök kultuszán alapult A kagura, a monda szerint úgy jött létre, hogy Amaterászu Napistennő megharagudott a többi istenre és egy barlangba zárkózott, minek következtében a Föld sötét és fagyos lett, a gonoszság és zűrzavar uralkodott mindenütt. Hogy elkerüljék a föld pusztulását a többi isten elhatározta, hogy kicsalogatják Amaterászu a rejtekhelyéről: Uzume, a tánc és a vidámság istennője táncolni kezdett, a többi isten pedig hangosan nevetett miközben egy varázstükröt helyeztek el a barlangja bejárata elé. Amikor a Napistennő kíváncsian kinézett a barlangból, hogy lássa mi az a zaj ami a barlang bejárata felöl jön, meglátta saját képmását a tükörben. Mikor meglátta képmását a tükörben annyira el volt bűvölve saját szépségétől, hogy nem vette észre mikor a többi isten eltorlaszolta a barlang bejáratát. Amaterászu elfoglalta helyét az égbolton, fényt, meleget és új életet adva a Földnek, és soha többé nem bujdosott el. A kagura később a sintó természetisteneknek bemutatott zenés-táncos áldozati szertartások alapjává vált. Bugaku Már a VII. században megjelent, de még ma is élő, szabadtéri emelvényeken bemutatott, ünnepi, álarcos tánc. „Gagaku” zene kísérte. Gagaku (népzene). A gagaku hagyományosan a császári család zenéje. A bugaku az arisztokrácia művészete lett, majd a szamurájok uralkodása idején a császári udvarba és a templomokba szorult vissza (a szamurájok ugyanis túl kifinomultnak tartották). Szangaku (vagy szarugaku) Egy időben alakult ki a bugakuval. A színészek specializálódtak ezen a műfajon belül, azaz voltak egyszemélyes komikusok, voltak akik a pantomimban teljesedtek ki, de úgyanúgy előfordultak törpe artisták, akik dalos-táncos mutatványokat adtak elő, zsonglőrködtek, bűvészkedtek vagy bábjátékot adtak elő. Ezt a műfajt tekintjük a no-játék ősének. Tánc a japán nemzeti színjátszásban A no-játék (vagy nogaku) A no-játék, az egyik legjelentősebb japán nemzeti táncforma, a XIV-XV. században nyerte el végső formáját, két kiemelkedő szarugaku-no társulatvezető, előadó és tudós: Kanami mester és fia Zeami mester munkássága nyomán. Klasszikus énekes-táncos-jelmezes drámává vált. Ezt a színjátékformát a szamurájok teljesen kisajátították, ünnepi szertartásaik hivatalos, szórakoztató művészetévé tették. Önmaguk szórakoztatására önálló No-színházakat építettek, saját No-társulatokkal rendelkeztek, melyekben no-színészdinasztiák sora játszott. Az előadások az ókori kínai és japán történelem legendáit, valamint a középkori japán történelem egy-egy tanulságos epizódját elevenítették föl. Jellemzőek a lassú, ünnepélyes mozdulatok, illetve a kéz megnövekedett szerepe (indiai hatásra), a széles, pantomimikus gestusok.. A kabuki játék A köznép népszerű színjáték-típusa volt, a XVII. században terjedt el, megteremtője egy kiotói templomi táncosnő, O-Kuni, aki táncos papnőkből álló társulatával szexuális tartalmú férfi táncokat adott elő (innen a név: kabuki=sikamlós). A tánc gyökereit az utcai táncosnők vidám, amatőr színielőadásaiban kereshetjük. Kifejlett formájában a kabuki is drámai cselekményt adott elő, előfordult köztük többfelvonásos táncdráma is. A táncosnők az úgynevezett shamizen (három húros, hosszú nyakú hangszer) zenéjére táncoltak. Jellemző volt a gyors tempó és az erőteljes lábmunka. Később férfiak is táncoltak benne. A kabuki színjátszás fejlesztette ki a három oldalról határolt színpadot, valamint itt alkalmaztak először forgószínpadot. A sógunátus a kabukit erkölcstelennek minősítette és betiltotta, 1629-ben csak a nők szereplését, majd 1659-ben a „fiú-kabukit” is. Ettől kezdve csak felnőtt férfiak léphettek színpadra, a női szerepeket is férfiak játszották. A tánc továbbra is a legfontosabb tényező maradt, jellemzőek voltak a groteszk táncjelenetek és a megkoreografált, látványos kardcsaták. Japánban a XVIII. században már hivatássá vált a táncmesteri-koreográfusi foglalkozás, több táncosképző iskolát is alapítottak, melyből három ma is működik. Színházaikban hősi-témájú drámák, a polgárság életéből vett történetek és balettpantomimek is előfordultak. A XIX. század végétől a nyugati kultúra egyre erősödő befolyása érezhető a táncművészetben is, ennek tulajdonítható a japán balettművészet kialakulása és világszínvonalra emelkedése. |
