A mítosz szerint Ozirisz az ősidőkben feleségével, Ízisszel - aki egyben húga is - jóságos királyként uralkodott Egyiptom felett. Ő vezette be a kultúrát és a civilizációt nem csak Egyiptomban, hanem más népeknél is. Gonosz testvére, Tüphón (az egyiptomi szövegekben: Széth) azonban összeesküvést szőtt ellene. Titokban mértéket vett Oziriszről, és egy pont akkora pompás ládát csináltatott. Ezután egy lakomán bejelentette, hogy azé lesz a láda, aki pontosan kitölti azt, ha belefekszik. Mikor Oziriszre került a sor, rácsapták a fedelet, s a ládát a Nílusba vetették. Ízisz megtudta, hogy a láda a tengeren át Büblosz városába sodródott. A koporsót egy hangabokor nőtte körül, és a város királya a palotájába vitte, ahol egy oszlopként helyezte el. Ízisz beállt dajkának a király udvarába, halhatatlanná akarta tenni a királyfit, de annak anyja kíváncsiskodása ezt megakadályozta. Ízisz ekkor felfedte kilétét, elkérte az oszlopot és visszavitte Egyiptomba, Tüphón/Széth azonban megtalálta a holttestet, feldarabolta és a darabokat szétszórta. Ízisz megkereste a részeket és mindenhol sírhalmokat emelt férje számára. Egyiptomi szövegekből és ábrázolásokból megtudható, hogy Ozirisz halála után sem vesztette el nemzőerejét és felesége ekkor foganta tőle Hóruszt, akit sok veszély közt nevelt fel. Hórusz végül bosszút állt atyja haláláért és elnyerte annak királyi hivatalát is. Ozirisz újraéledt, de nem az emberek közt, hanem az alvilágban élt tovább, a holtak birodalma bírája és királyaként.

A két birodalomban az egyes táncok szoros kapcsolatban álltak a csillagászat és asztrológia akkor kibontakozó tudományával. Egyiptomban tánccal ábrázolták a Napot, a Holdat, a bolygók mozgását. Mezopotámiában az állatutánzó táncok nagy részének csillagászati jelentősége lehetett. Tudomásunk van medve-, skorpió- és oroszlántáncról is, melyek valószínűleg a csillagképekkel függnek össze.

A templomi tánc fejlődésével függött össze, hogy kialakult a templomi táncosok és táncosnők rendje, akik a papok sorába tartoztak, szigorú képzésben részesültek minden téren, így a tánc tekintetében is. Velük indult meg a klasszikus táncrendszerek kialakulása. Az ókori Egyiptom templomi táncosnőit chenuknak nevezték, róluk több korabeli dombormű és falfestmény maradt fenn. Fejlett technikával rendelkeztek, művészetük rendszerint ábrázoló pantomimikus jellegű volt, olykor akrobatikába hajló mozdulatokra is képesek voltak. Ismerték a hidat, a magas lábemelést, a pirouetthez hasonló forgást.

Az ábrázolások szerint a nők ugyanazokat a mozdulatokat végezték, mint a férfi táncosok.

Az Ó-Birodalom és az Új-Birodalom tánckultúrája különböző volt. Az Ó-Birodalom táncaira a merevebb szertartásosság, akrobatikus, tág, fiús mozgás volt jellemző, tehát a vallásos jelleg dominált. Ez az Új-Birodalomban megváltozik, lazul, finomabbá, lágyabbá, szűkebbé válik a mozgás, azaz a szórakoztató jelleg került előtérbe.