A Békés Megyei IBSEN Oktatási, Művészeti és Közművelődési Nonprofit Kft. Kulturális Iroda folytatva jogelődje munkáját fontos feladatának tartja a megyében élő, a közösségi művelődés intézményeiben dolgozó a kulturális feladatokat vállaló civil szerveződések tagjainak felsőfokú képzésével való foglalkozást.
Ez év őszén a felsőfokú Közművelődési szakembe képzés 13 hallgatója tett sikeres vizsgát. A Békés megyei hallgatók szakdolgozataiban a megye közösségi művelődéstörténetének eseményeit és a civil közösségek történetét dolgozzák fel. Netye György dolgozatában egy izgalmas témát vállalt.

A méhkeréki román közösség bemutatása

Méhkerék múltja

A 2250 lakossal rendelkező Méhkerék a mai Magyarország románságának meghatározó települése. A 2001 évi népszámlálási adatok szerint román anyanyelvű lakossága 1572, ami azt jelenti, hogy az ország egyetlen olyan települése, amelyben a románság meghatározó többséget alkot. A település gazdag kulturális hagyományai valamint nagyszámú értelmisége révén ismert lett úgy hazánkban, mint a szomszédos Romániában.

A falu Románia közvetlen szomszédságában, a hajdani nagyszalontai körzethez, az Alföld Tiszán túli területének délkeleti részén, a Körösök vidékéhez tartozó Kis Sárréten terül el. Közigazgatásilag 1952-ig Bihar (vár)megyéhez tartozott, onnantól kezdve beszélhetünk mint Békés megyei településről. Az első írásos adatok Méhkerékről 1359-ből valók, de a község, Jakó Zsigmond romániai magyar történész szerint a XIII. században keletkezhetett. Alapítói a sarkadi Leel-Össyek voltak. Nevének keletkezésévei kapcsolatos Jakó Zsigmond-i felvetést a kutatók mind a mai napig megőrizték. E szerint a „méh” a lakosság megélhetését biztosító foglalkozásra, a „kerék” szó pedig a falu megalapításához szükséges erdőirtásra utal, mivel köztudott, hogy a Méhkeréket is magába foglaló bihari síkság mocsaras, nádas, erdős terület volt a XIX. század végén végrehajtott folyamszabályozásokig. Kezdeti korszakának a törökdúlás vetett véget. A gyulai vár 1566-ban történt elfoglalása után a rablóportyára induló törökök menekülésre kényszeríttették a lakosságot Az egykori nemesi falu 1692-ben pusztaként van említve, egy 1715-ös összeírás szerint még csak 8, az 1726-os nyilvántartás szerint 15 magyar család élt a faluban. A lakosság száma lassan gyarapodott, egy 1773-as adat szerint Méhkeréken 30 család élt, ezek nagy része már román volt, akiket 1745 után Eszterházy Pál telepített a Kincstártól kapott családi birtokára. Nagyobb arányú betelepítésre a XVIII. század végén került sor, az 1784-1787-i népszámláláskor a településnek már 857 adófizető lakosa volt.

Méhkerék újkori, román többségű településként definiálható korszaka a Jánosda, Inánd, Cséffa, Madarász, Tulka, IlIye és a környékbeli román helységekből történt betelepítésekkel, a XVIII. század 60-70-es éveiben kezdődik, ebből a korszakból vannak ugyanis adatok a román intézmények megalapításáról. A románság itteni „honfoglalásáról” számos okirat tanúskodik, mint pl. az 1768-as földbérleti szerződés, vagy az ugyanabban az időben épített és Mária Terézia által utólag 1770-ben engedélyezett első ortodox templom használatbavételéről szóló dokumentum. Az első pap, loan Bordasiu Inándról érkezett és 1773-ban kezdte meg tevékenységét. Ezt a méhkeréki Patkás Tivadartól tudjuk, aki 1934-ben monográfiát szentelt szülőfalujának. Az 1770. évi urbáriumban az itt élő románság (30 család) mint végleg letelepedett lakosság szerepel. A tényleges ittlétük kezdeteiről nincsenek pontos adatok, hiszen az adók alól való mentesülés érdekében a hivatalos regisztrálástól óvakodtak a munkavállalás kezdeti időszakában. Korabeli dokumentumok arról is tudósítanak, hogy a mostoha természeti körülmények (áradások, aszály, éhínség, járványok) miatt a lakosság száma a XIX. század végéig erősen ingadozott. Méhkerék kulturális életét, szellemiségét az ortodoxia, az egyházi élethez kötődő tárgyi és szellemi értékek határozzák meg. A község legszervezettebb és a legnagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező intézménye az egyház, amelynek tulajdonában volt - jelentős anyagi javak mellett - az iskola is. Az első paticsból készült templom helyett 1836-ban téglából új templomot kezdtek építeni, amelyet csak 1849-ben fejeztek be, de a mai formáját 1883-ban kapta. Az 1976 és 1991 között végzett nagy renoválásoknak, de különösen a freskóknak köszönhetően a hazai románság egyik legértékesebb belső ornamentikájú temploma. (Az ortodox templomok értéke az ikonosztáz, az ikonok és a festmények minőségétől függ.)

A méhkerékiek többsége ortodox vallású, a községben azonban más felekezetek is meghonosodtak. A baptizmus az 1920-as években terjedt el, később az 1940-es években megalakult a pünkösdisták gyülekezete is. Mindkét protestáns gyülekezet nyelve román.

Az iskola az ortodox parókia intézménye volt az oktatás államosításáig, 1948-ig. Az iskoláztatás kezdeteiről nincsenek pontos adatok, viszont egy 1808-as kimutatás szerint a több mint 800 lelket számláló községben 12 éve folyik tanítás. A már említett Patkás Tivadar kéziratban megmaradt monográfiája szerint az első méhkeréki elemi iskolát 1815-ben alapította az egyházközség, a templom mellett működött és első tanítója Petru Meritiu volt. 1880-ban épül egy modernebb iskola tanítói lakással a jelenlegi kultúrház helyén. Jelenlegi helyére 1908-ban került.

A trianoni döntés után a hazai románság papság és tanerő nélkül maradt. Az iskolai oktatás az 1923-as minisztériumi rendelkezés nyomán 3 iskolatípus szerint szerveződik, az anyanyelv ismerete szerint A, B és C-típusú iskolákba. Méhkeréken az anyanyelvű A, és a kétnyelvű B iskola működtetéséhez szükséges feltételek hiányoztak, maradt a C típusú magyar nyelvű iskola, román nyelvtanítással. A II. világháború idején, 1944 végén, 1945 első felében a tanítás szüneteit, elsősorban tanárhiány miatt. 1947-ben Romániából hoztak románul tudó tanítókat. Igazi változásokat az 1948-ban bevezetett egységes 8 osztályos állami oktatás hozott.

A polgárosodás útjára viszonylag későn rátérő, a társasági élet hagyományos falusi kereteit az 1960-as évekig konzerváló Méhkeréken nem alakultak meg dal- vagy irodalmi körök, egyletek, egyesületek, úgy mint a románok által is lakott Gyulán vagy Kétegyházán. Méhkerék más területen jeleskedett, az egyszerű társadalmi struktúra szilárdságának köszönhetően a népi kultúra és a hagyományok napjainkig történő megőrzésének képességében. A modernizáció az 1960-as évektől utat tör magának Méhkeréken is, ennek okai mindenekelőtt a felsőfokú oktatásban részt vevők nagy száma, a földek elvesztése miatt az idegenben munkát vállaló fiatalok tapasztalatai és a hagyományőrző együttes gyakori fellépéseivel Budapesten és az ország nagyvárosaiban szerzett benyomások révén. A méhkerékiek nagyobb számban ekkor néznek szét először az országban és a világban, hasznosítva az ország gazdasági és a polgári életben tapasztalt korszerű vívmányokat. így a Duló György tanító vezetésével működő népdal- és táncegyüttesnek civilizatorikus szerepe is volt, nem beszélve arról, hogy sikerei emelték ki Méhkeréket az anonimitásból. Nevét mid a mai napig az 1960-as évek közepén meg honosított primőrtermesztés mellett, a néptáncegyüttes sikerei alapján jegyzik. A néptánc népszerűsége nem csak azért érdemel kitü~tető figyelmet, mert olyan kiváló népművészeket hozott felszínre mint Nyisztor György a méhkeréki néptánc fáradhatatlan népszerűsítője, és Kovács Tivadar a román népzene tehetséges művelője, hanem mindenekelőtt annak okán, hogy a község románsága ezen keresztül tudott elsősorban integrálódni és úgy tűnik, maradandóan bekapcsolódni az ország kulturális vérkeringésébe. Ezzel az értékkel legfeljebb a településen élő emberek országosan ismert és elismert munkabírása és szeretete, élni akarása vetekszik. Több kutató mondja, hogy a méhkerékiek legnagyobb érdeme a túlélés, a fennmaradás. Márk László, aki diplomataként képviselte hazánkat az 1950-es években Romániában, a falu egyik művelt és jeles képviselője szerint a méhkeréki embert minden bizonnyal a kevés és rossz minőségű föld tette ilyenné, amelyből az itteni emberek képtelenek voltak tisztességesen megélni, amíg fel nem fedezték az intenzív hasznosításának nyitját, a fólia alatti zöldségtermesztésben.

Méhkerék jelene

A községben jelenleg 2250 fő él, a lakosság többsége román származású. Méhkerék az egykori zsellér falu, Bihar megye egyik legelmaradottabb települése volt. Változást az hozott, hogy 1965-ben 8 család a háztáji gazdaságban fóliás zöldség termesztéséhez fogott. Először hónapos retket és uborkát termeltek. Mivel napjainkban, a községben jelentősebb üzemek, gazdaságok nem működnek, és a termelő szövetkezet is megszűnt, a lakosság 80%-a foglalkozik hideg- és melegágyas uborka, paprika és paradicsom termesztésével. Messze földre szállítják a megtermelt árút. Az emberek hallatlan szorgalma és munkaszeretete révén a település elmaradottságát sikerült megszüntetni. A község lakosságmegtartó képessége igen jó, annak ellenére, hogy a munkanélküliek száma rendkívül magas, kb. 30%-os a ráta. Az elöregedés nem jellemző, ellentétben a hasonló nagyságú településekkel. A csekély elvándorlás mellett, az elmúlt években romániai állampolgárok betelepülése volt tapasztalható. Ebben bizonyára jelentős szerepet játszik az 1996. április 6-án megnyílt nemzetközi személyforgalmú határátkelőhely Méhkerék-Nagyszalonta névvel. A településen 833 lakás található, az úthálózat hossza 21 km, ebből szilárd útburkolatú 10 km. Jelenleg 800 lakásban van ivóvíz, 665-ben van bekötve a vezetékes gáz és 523-ban a telefon.

Méhkerék népi tánckultúrája és annak hagyományai

A joc-ról általában

A joc-ot (ejtsd: zsok = tánc, táncház) a méhkerékiek "ősi népszokásnak" minősítették és minősítik ma is, ezért úgy gondolom érdemes róla néhány mondatos ismertetést adni. Méhkeréken az évszázadok során kialakult egy általánosan elfogadott hagyomány, hogy a joc-ot, táncházat mindig olyan, szegények között is szegény háztulajdonosoknál rendezzék, ahol a hét közbeni fonók is helyet kaptak. Szegénységi kritériumnak számított az özvegyen maradt többgyermekes asszony, az árva gyerekek és a magatehetetlen öregek. Ellentétben tehát más - románok által is lakott - települések hagyományaival, amikor is a táncházat kocsmákban, templomkertben vagy egyéb helyen tartották, Méhkeréken a szervezett vasárnapi és más ünnepi táncházat csakis az egész évre bérbevett házaknál rendezték. Aki ki akarta adni a házát a községházára ment és kérte, hogy tarthasson joc-ot, de az engedélyre leginkább a csendőrök miatt volt szükség, mert ők jóváhagyták és ellenőrizték a táncházat.

A vasárnapi táncház jelentette a helyi fiatalok számára a legkedveltebb és egyben az egyetlen szórakozást. Kicsi koruktól kezdve készültek a számukra nagyon fontos eseményre, az első táncházi részvételre. Addig természetesen valamennyire meg kellett tanulni táncolni. A tánctanulás szempontjából a lányok nagy előnyben voltak a fiúkkal szemben, mert a lányok táncai jelentősen könnyebbek, egyszerűbbek voltak és maradtak is. Annál nehezebb volt a fiúk dolga, egy-egy minintalu, vagy ardelenescu matívum megtanulása, igazi lelkesedés és intenzív gyakorlás nélkül szinte lehetetlen volt. A lányok 16 éves kortól, a fiúk 18 éves kortól iratkozhattak be „hivatalosan” a joc-ba, de természetesen kivételek itt is voltak, amelyekről maguk a kezesek (szervezők, felelősök) gondoskodtak. Házasok a táncházban nem vehettek részt, de esküvőjük után egyszer még elmehettek a joc-ba búcsúvétel végett, aztán már nem illett és nem is jártak többet vasárnapi táncra. Kezeseknek azokat a legényeket - 4 fő - választották meg, akik „nézettebb2, „látottabb”, tapasztaltabb és tekintéllyel rendelkező volt. Bár a közösség mindig is megtisztelő tisztségnek minősítette a vállalkozást, mégsem tülekedtek a megszerzéséért, mert a szervező munka időigényes volt és felelősséggel járt. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, miszerint Méhkeréken helyi szokásrenddé lett, hogy minden fiatal tudjon táncolni. Illemszabta kötelesség, amit mindkét nem maradéktalanul teljesített is, legalábbis a román táncok tekintetében. A jó táncosok az első sorban táncoltak, a zenészek is jobban szerették, ha a jó táncosok elöl táncoltak, sarkantyút is csak az viselhetett, aki jól tudott táncolni. Mivel Méhkeréken az ünnep- és vasárnapi táncház volt maga a nyilvánosság, illet a helyes viselkedés teljes normarendszerét maradéktalanul tiszteletben tartani. Ezek a normák szigorúak voltak, egyszerű paraszterkölcsi magatartásformák, amelyekhez igyekeztek alkalmazkodni a fiatalok.

 A táncház betiltása

A méhkerékiek, mint sok más szokást, a táncház tartását is több évtizeden át, valószínűnek látszik, hogy letelepedésüktől kezdve megőrizte, így egy több generáción átélő hagyománynak tekinthető.

Közismert tény, hogy 1940 körül a II. világháború és a Horthy-korszak nacionalista-soviniszta, a trianoni békeszerződés szellemében fogant revizionista eszméinek lecsapódása folytán a magyar-román viszony erősen kiéleződött. Feltehetően ennek lett következménye, így vált a méhkeréki táncház hazafiatlan, közrendet és közerkölcsöt mélyen sértő egészségtelen rendezvénnyé, azaz nem kívánatossá. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár rendelkezésre álló adatai alapján, az akkor Sarkadon székelő Cséffa­nagyszalontaí járás főszolgabírója, a fenti indokokra hivatkozva a táncház további működését betiltotta, majd egyidejűleg értesítette a csendőrséget, és utasítást adott, hogy szerezzenek érvényt a határozat végrehajtásának. Ez a tény, mint ahogy azt a bevezetőmben írtam, a lakosságot teljesen felzaklatta, amikor 1940 áprilisában értesültek a betiltó határozatról. Első felháborodásuk csillapodtával elferdíthetetlen tényekkel Bihar vármegye alispánjánál fellebbeztek több oldalról is, amelyeknek nem lehetett ellenállni.

Érdemes idézni Gurzó Tivadar méhkeréki lakos, táncházengedélyes beadványának részletét, ami egyúttal rávílágít a valóságra:

„Járási Főszolgabíró Urat nem a tényeknek megfelelően informálták, mert először erkölcsi szempontból nem eshet kifogás alá, amikor is a fiatalság vasárnaponként, délután 1 órától 6 óráig tartja szórakozó összejövetelét, tehát nappal történik, s ez idáig semmiféle erkölcsi botrány a táncházzal kapcsolatban nem történt ... Nem felel meg a valóságnak, s ez ellen egyenesen tiltakozunk, hogy a táncházban kizárólag román nemzeti táncot folytatnak, mert éppen úgy táncolja a fiatalság a német bosztont, vanszteppet mint a legsűrűbben szokásos magyar nemzeti táncot a csárdást. Nemzeti szempontból Méhkerék község lakosságára legkevésbé lehet ráfogni a hazafiatlanságot, nem tagadjuk, hogy román ajkúak vagyunk, de hogy nem vagyunk jó hazafiak az ellen tiltakozunk ... ma is tudatában vagyunk annak, hogy a sorsunk a magyarság sorsával egy, s magyar Hazánkért ma is bármely pillanatban készek vagyunk életünket áldozni... Főszolgabíró Úr elutasító véghatározatában megemlíti, hogy Méhkerék község Elöljárósága sem tartja kívánatosnak a táncház megtartását. Hogy erről az elöljárósági tagok semmit sem tudnak igazolja a csatolt nyilatkozat, melyet községünk bírója, törvénybírója és a többi elöljárósági tag írta alá ...”

A fellebbezést támogatta a községi elöljárósági nyilatkozat. Ebben megírták: „a mi községünkben olvasó körök sajnos nincsenek, az ifjúságnak tehát a téli egy két táncmulatságon kívül semmi más szórakozása nincsen.” További két kérés, 49 legény aláírásával, köztük Nyisztor György kézjegyévei, valamint 49 lány aláírásával ellátott másik kérés, amely a táncház további fennmaradásának engedélyezését sürgette.

Bihar vármegye alispánja, Dr. vitéz Nadányi 5209/1940. számú határozatával hatálytalanította a járási főszolgabíró 1940. április 4-én 907/1940. szám alatt hozott vég határozatát azzal az indoklással, hogy: „A táncház működése hatósági engedélyhez kötve nincs. Az iratokból megállapíthatóan arra nézve semmi adat nem merült fel, hogy a táncházakban nemzetellenes tevékenységet fejtettek volna ki. Ezért az 1. fokú véghatározatát fel kellett oldani.” Egyidejűleg, a határozat megszüntetéséről a főszolgabírónak a fellebbezőket is értesíteni kellett.

A főszolgabírói döntés a táncház egészségre ártalmasságát azzal indokolta, hogy a helyiség padozata döngölt agyagból készült. Ehhez azonban tudni kell, hogy a papi és jegyzői lakot kivéve, minden háznak döngölt agyagpadlója volt. Erkölcstelenségnek az számított, hogy a naplementéig tartó táncházakba lányaikat az anyák nem kisérték el, a fényes nappal tartott mulatság a közerkölcsöt nem ronthatta. Az, hogy tulajdonképpen kik kérték a betiltást, a mai napig hivatali titok, a méhkerékiek erre nem kaptak választ. A táncházak szervezői, az úgynevezett kezesek azt megtudták a szolgabírótól, hogy ö maga soviniszta megnyilvánulásnak tekintette a román táncokat és mulatságokat.

„A sovinizmus nem közöttünk volt, hanem a vezető urak között.” - mondta Nyisztor György akkori kezes, a népművészet táncos mestere Dr. Béres Andrásnak a Debreceni Népi Együttes vezetőjének a vele készített filmfelvétel során 1979-ben. A filmfelvétel és a kettőjük között folyt levelezés anyaga teljes egészében megtalálható Felföldi László és Gombos Andrásnak Nyisztor György halálának 10. évfordulójára irt emlékkönyvében. Ebből a beszélgetésből megtudhatjuk, hogy a táncházakban nem csak román táncokat, hanem magyar táncokat is, csárdást és ugrós táncokat is táncoltak. A betiltást követő közel egy hónapos huzavona után, a táncház további működésének engedélyezése után 2 román tánc után egy magyar táncot kellet táncolniuk a fiataloknak, amit vasárnaponként a csendőrség ellenőrzött.

A faluban gyakran két táncház is működött az igényeknek megfelelően, mert egy táncházba - mint a Gurzó Tivadaréba is csupán 80-90 fiatal fért be. A táncházat a II. világháború végéig rendszeresen megtartották, majd amikor teret hódítottak a divatos modern táncok, a bálok kiszorították. Egy fontos tényt mindenestre meg kell állapítani, Méhkerék tánchagyományai a mai napig élnek, figyelemreméltó táncai átvészelték a nehéz időket.

Netye György