Beszélgetés Fuchs Lívia tánctörténésszel

A  tánc nincs az érdeklődés középpontjában - mondta a 168 Óra online-nak Fuchs Lívia tánctörténész a Tánc Világnapja alkalmából. Fuchs szerint Magyarországon elevenebb táncélet a táncélet, mint Svédországban, mégsem kap semmilyen támogatást ez a nem-verbális művészeti ág. Április 29-én ünneplik meg a világon a táncot, ennek alkalmából május elején a Gödör Klubban táncfesztivált rendeznek, de előtte könyvbemutatóra is sor kerül (lásd keretes írásunkat).

Forrás: 168 óra online

 Április 29. a Tánc Világnapja. Olyasvalakinek a születésnapja, akiről az átlagember igen keveset tud.

Ahogy a tánc sincs az érdeklődés középpontjában. Shakespeare-ről vagy Mozartról illik tudni, hogy kicsoda, Jean Georges Noverre-t sajnos, mivel az oktatásból a tánc, a tánctörténet, táncesztétika kimarad, szinte senki nem ismeri.

Pedig a tánc Shakespeare-jének is szokták nevezni, ha már említetted az angol klasszikus nevét.

Legalábbis a kortársai annak tartották. Elévülhetetlen érdeme, hogy színháznak gondolta a táncot, és nem valami díszítménynek. Bár hogy ezt meg akarta valósítani, az ma éppenséggel nem aktuális, hiszen ő a narratív műveknek, a nagy táncdrámáknak volt az első szószólója, posztmodern korunk pedig egyáltalán nem a nagy történetekről szól.

A cselekményes balett híve volt.

Igen, azt vallotta, hogy a tánc mindenképpen történetet meséljen el. És épp ezért színházként képzelte el a táncot, önálló műfajként, nem pedig betétként egy operába vagy időkitöltő produkcióként, amire nem kell különösebben odafigyelni

A Tánc Világnapja örömünnep kellene, hogy legyen. Mégis támadt bennem egy kis szomorúság, amikor megnéztem az idei Táncfórumon a svéd Cullberg Balett előadását. Mert arra gondoltam, hogy olyan kis népek, mint a svéd vagy holland milyen sokat áldoznak a tánckultúrájukra, és ez mekkora hírnevet hoz a számukra. Mi, magyarok pedig, noha a mi nyelvünket sem beszélik sokkal többen, nem próbálunk így bekerülni a világ kulturális köztudatába.

MEGHÍVÓ

Egy magyar táncvilágpolgárra

címmel Lábán Rudolf emléke előtt tiszteleg a Tánc Világnapja előestéjén, április 28.-án a L’Harmattan Kiadó és a Budapest Tánciskola. A jeles ünnep alkalmából a Gödör Kávézójában 18.00 órától Rényi András mutatja be a Kiadó tánctörténeti sorozatának legújabb köteteit, amelyhez – Angelus Iván rendezésében – performance is kapcsolódik.

A helyszínen a tánctörténeti sorozat kötetei – Jean-Georges Noverre Levelek a táncról, Fuchs Lívia Száz év tánc, Lábán Rudolf Koreográfia, Lábán Rudolf Táncnak szentelt élet, Fuchs Lívia (szerk.) Táncpoétikák – a reneszánsztól a posztmodernig kedvezményes áron megvásárolhatók.

Ez egy furcsa ellentmondás. Ha a példa Svédországot és a Cullberg Balettet hozod fel példának, akkor azt tudom, hogy igazad van. A Cullberg Balett a maga módján évtizedek óta felrakja Svédországot a képzeletbeli tánc-világtérképre. De emögött közel sincs olyan eleven táncélet, mint Magyarországon. Azt gondolom, hogy nálunk sokkal erőteljesebb a néptánc a balett, a kortárs tánc, az más dolog, hogy a világ tud-e rólunk, vagy sikerül-e egy olyan nívós együttest felépítenünk és életben tartanunk, akár azon az áron is, mint a svédek, hogy 19 táncos 11 különféle nemzetből áll össze.

De akkor is a Svédországot képviselik, mint ahogy a Holland Nemzeti Táncszínház is Hollandia hírnevét öregbíti, noha az egész világból verbuválják a táncosokat. De hozhatnék példát a sport világából – nézzük meg például a bajnok nemzeti válogatottakat.

Mert természetes, hogy ha komolyan veszik a táncélet támogatását, ha egy-egy tehetség mellé-mögé odaraknak egy komoly infrastruktúrát, akkor nem az a lényeg, hogy mindenki ahhoz a nemzethez tartozzon, hanem hogy ott kvalitások gyűljenek össze, művészi színvonal legyen. Hozhatok Magyarországról ellenpéldát, ahol arról szól az egész, hogy csak életben maradjon az együttes, miközben olyan nívótlan, hogy az ember lesüti a szemét az előadásukat lát.

Mivel a magyart nagyon kevesen beszélik, nagyobb eséllyel törhetünk be az európai és a világkultúrába olyan műfajokkal, amelyek függetlenek a nyelvtől.

Csak ezt fel kell ismerni, és támogatni kell a nem verbális kulturális tevékenységet. Nálunk ez is történeti hagyomány, hogy a művészetek csúcsán elsősorban az irodalom van, aztán következik a zene, aztán valahol a vége felé az előadóművészetek és talán a legvégén a képzőművészet. Ahhoz képest, hogy mekkora nyelv vagyunk, irodalmunk – nyilván kvalitások miatt is – erősen jelen van Európában, szorgalmazzák és támogatják a fordításokat, fordítóház is működik. A táncban területén viszont a nagy semmi.

Magyarország hogyan áll a professzionális táncművészet területén?

A múltjából és a bezártságából következően – mert még mindig egyfajta zártságot érzek, ma nyilván nem politikai, hanem pénzügyi okokból -- nem túl jól. Egy-két kivételtől eltekintve rendkívül konzervatív az oktatás. Sok a társulat, művek „termelése” folyik, hogy bizonyítsák, hogy életben vannak, de nincsenek minőségi kritériumok. A dolog másik oldala pedig, hogy nincs az a vacakság, amit a közönség ne fogadna lelkesen. Annyira nem tájékozott nálunk az úgynevezett nagyközönség. Természetesen van MU Színházat vagy Trafót kiművelt rétegközönség is látogatja, de az csupán csak egyfélére érzékeny. Persze, nem tudom, van-e igazán nagyközönség. Ha az ember Nyugat-Európában ellátogat egy fesztiválra, azt látja, hogy ott egy kisváros minden rétegét megmozgatja egy-egy komolyabb esemény. Nálunk csak a kommerszebb tud nagyobb tömeget megmozgatni. Nálunk ma a legfontosabb trend a szórakoztatás.

Szakmai szempontból mindenképpen tragikus, ha olyasmin tapsolnak, ami szakmailag csapnivaló. De más szempontból az, hogy egyáltalán elmentek egy táncelőadásra, az pozitív, nem?

Fotó: Barbara Morgan

Martha Graham

Erre csak azt tudom mondani, hogy persze. De azért engem nem dob fel, hogy itt tart még a magyar kulturális élet, hogy annak kell örülni, hogy valaki egyáltalán elmegy egy előadásra.

Végezetül szóljunk néhány szót a szerdán bemutatandó szakkönyvekről, amelyeknek sorozatszerkesztője vagy.

Tavaly vágtunk bele NKA pályázati pénzből ebbe a tánctörténeti sorozatba, és most tartunk az ötödik kötetnél. Magyarországon komolyan, rendszeresen nem jelentek meg tánckönyvek. Nyilván nem lehet behozni tíz-húsz évnyi lemaradást, de azért mégis alapműveket szeretnénk megjelentetni, a nagyon szembeötlő, pótolni a drámai hiányokat, amelyek szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy nem tájékozottak a nézők meg a szakma sem, hiszen nincsenek meg alapkönyvek magyarul. És rögtön az indulásnál azt is gondoltuk, hogy meglehetős szégyen az, hogy a Lábán Rudolfnak, akit egyébként rajtunk kívül mindenki magyarnak tart, még ha a Monarchiában, Pozsonyban született, és aki mégiscsak a huszadik század egyik teoretikus kulcsfigurája, soha egyetlen sora nem jelent még meg magyarul. Így most két munkáját hozzuk ki, a Koreográfiát és a Visszaemlékezéseket. Tavaly jelent meg A száz év tánc című könyvem, ehhez kapcsolódik most lazán a Táncpoétikák című válogatás, amelyben szakemberek vallanak a reneszánsztól a posztmodernig arról, mint gondolnak a táncról, az alkotásról.

A könyvbemutató meghívóját az egyik keretes írásban találhatják olvasóink.

Egy kis szöveggyűjtemény Fuchs Líviától