A nyugati romantikus balett hanyatlása

A francia, olasz és angol nagyvárosokban a XIX. század első felében megjelenő és virágzó romantikus balett, a „stílust teremtő” balettek megszületése után néhány évvel már hanyatló szakaszába lépett. A Szilfidnél, a Giselle-nél jobbak már nem születtek, csak ezeket másolták, miközben a művészi színvonal egyre alacsonyabbra szállt. Lényegtelenné vált a kifejezés, a kötelező technikai csiszoltság pedig öncélú virtuozitássá fajult.

Nemhiába nevezték Perrot-t az utolsó férfi táncosnak, az őt követő generációkból ugyanis eltűntek a férfiak, s a férfi szerepeket is nők táncolták.

Megsokszorozódik a tánckari tagok száma, az új balettekben tömegekre van szükség, ahol az egyén csak alkotórész, a látványosság alárendeltje. A művészi érték pedig csak romlik.

 
AzExcelsior és kánkán

E mű budapesti bemutatója után írta Vajda János:

„Az a vasútigazgató, ki címerében egy tengely két végére két sasszárnyat rajzoltatott, nagyobb költő, mint aki a balettet kigondolta”.

Az Excelsior nagyszabású revü, a kor technikai csodáinak: az elektromosságnak és a drót nélküli távírónak diadalünnepe a színpadon, 500 szereplővel, káprázatos jelmezekkel, a Tudomány és a Hatalom jelképes alakjaival, a világosság és a sötétség küzdelmével, melyet összefüggéstelen atlétikus jelenetek tettek még értelmetlenebbé.

A kiemelkedő zeneszerzők is elpártolnak a balettől, operák, szimfoniák komponálásával foglalkoznak. A klasszikus balett háttérbe szorul, s a fokozatosan üzletté váló szórakoztató ipar táncélete kerül előtérbe: egymás után nyílnak a mulatók és varieték.

A légies, tündéri női ideált az ördög lánya Satanella, a hófehér színét az élénk vörös, narancs, zöld, kék, tarka izgató kavalkádja váltja fel.

Mindezt megkoronázza a kánkán, a századvég erotikus tánca.

Ezek a változások lényegében a XIX. század végén bekövetkező gazdasági és társadalmi mozgás következménye volt, és szembetűnően jelezte a nyugat-európai kapitalizmusválságának a táncművészetre gyakorolt hatását. Az emberek gazdasági, társadalmi jellegű problémáik elől önként menekültek a minél ízléstelenebb, annál vonzóbb szenzációk, az élvezethajhászás, a fülledt erotikával telített attrakciók felé. A közönségnek az volt a fontos, hogy szórakozzon, a vállalkozónak pedig az, hogy minél több hasznot hajtson be.

Mindez mégsem jelentette a táncművészet válságba kerülését, csak a balett fejlődött vissza, miközben kialakulóban volt egy minőségileg különböző, új táncágazat, melyet az eddigiektől eltérő tartalom, forma, kivitel; a néptánc, ill. társastánc és az akrobatika mozdulatanyagára támaszkodó új táncnyelv jellemez.

 AMERIKA

1.      Isadora Duncan (1877-1927)

1877. május 26-án született San Franciscóban egy állandó szegénységgel küszködő ír bevándorló családban. A nyomor elől Chicagóba, majd New Yorkba, végül Párizsba költöztek. A tánc iránt gyermekkorától rajongó lány a hírneves Greffhul asszonynál debütált, Gluck Iphigéniájára készült saját koreográfiájával. A kékvérű világ el volt ragadtatva tőle, szinte pillanatok alatt ismert lett.

Isadora a siker szárnyain európai turnéra indult, s mezítláb piruettező lábai előtt hevert Berlin, London és München, Athén és Szentpétervár, Magyarországon 1902-ben mutatkozott be az Uránia Színházban. Berlinben alapította meg hírneves tánciskoláját, ahol anyjával és nővérével együtt foglalkozott tanítványaival. Közben vad művész-szerelemben élt Edward Gordon Craiggel, akitől kislánya született, majd Paris Singert, a varrógépek és fegyverek hírneves gyártóját választotta, akit szintén gyermekkel ajándékozott meg. Néhány év múlva egy gépkocsibalesetben mindkét gyermekét elvesztette, s bánatát felejtendő férjével világ körüli útra indult. Folytonos hisztérikus rohamait azonban Singer úr nem tudta elviselni, s nejét Korfu szigetén hagyva egyedül tért vissza Párizsba.

Isadora 1922-ben a franciaországi szovjet nagykövet meghívására Moszkvába utazott, ahol egy gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel. Itt ismerkedett meg a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költővel, akihez nemsokára feleségül ment. A rövid fellángolás boldogtalan házasságba fulladt, s ezúttal Isadora távozott búcsú nélkül Párizsba. Nem sokkal később, 1925-ben az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.

Az asszony a francia tengerparton telepedett le, Nizzában érte a halál 1927. szeptember 14-én. Éppen egy megvételre kínált sportkocsit próbált ki, amikor hosszú selyemsálja a kerékre tekeredett és megfojtotta.

Isadora Duncan művészeti forradalmat teremtett a táncban: szakított az akadémikus balettel és úgyszólván mindenfajta táncos tradícióval is, s a korábbi szokással szemben komolyzenére táncolt. Az emberi test természetes mozgására és az ógörög művészet hagyományaira alapozva új mozdulatrendszert dolgozott ki. Önkifejezése a polgári individualista szabadságvággyal, a kötetlen magatartással, a természetesség eszménnyel kapcsolódott össze. (A balett ekkorra már a természetességtől igencsak eltávolodott.) Ez az alkotói magatartás egyébként teljes mértékben egybeesett más művészeti ágak korabeli alkotóinak mentalitásával, az individualizmus a századforduló idején ugyanis virágjában élt.

Isadora a „modern tánc” anyjaként ismert, aki megalapította az interpretáló tánc”új rendszerét”, amely vegyítette a költészetet, a zenét és a természet ritmusát. Nem hitt a konvencionális balett formalitásában és megalkotta a tánc egy sokkal szabadabb formáját, mely során mezítláb, görög klepetusban (klepetus: 'régimódi, bő, mély zsebű, ujjatlan, galléros köpönyeg, női viselet) táncolt.

Művészetét egyszerre bírálták és csodálták, de kötetlen stílusa világszerte a modern táncművészet alapjául szolgált.

2.  Ruth Saint Denis (1877-1968)

Már gyermekkorában nagy érdeklődést mutatott a színház, és különösen a tánc iránt. Fiatal korában, zenés komédiákban játszott. Az egyiptomi és indiai kultúra és táncművészet szenvedélyes tisztelője, hindu művészetet és filozófiát tanult.

Élete végén egyre több időt töltött a vallás és a tánc kapcsolatának kutatásával.

1940-ben, egy társával megalapították a Natya elnevezésű iskolát és Dél Ázsiai táncokat tanítottak. St Denis meghatározó szerepet játszott az amerikai modern tánc kialakulásában, különösen a Denishawn megalapításával, mely az első szervezett tánciskola és kutatási központ volt. Olyanok végeztek itt, mint Martha Graham, vagy Doris Humprey.

St Denis úgy gondolta, a táncnak nem pusztán a szórakoztatás az elsődleges célja, sokkal fontosabb az, amit a tánc segítségével próbálunk kifejezni. A tanítványai az ő stílusából, ázsiai mozgásformáiból hozták létre később a mai modern táncokat. Önéletrajzát az „Egy befejezetlen élet”-et 1939-ben adták ki.

EURÓPA

3.  Jacques Dalcroze (1865-1950)

4.  Lábán Rudolf (1879-1954)

A Lábán-féle mozdulatjelíró rendszer kifejlesztésével leegyszerűsödött a táncban használt különböző mozdulatok lejegyzése.  1915-ben megalapította Zürichben a Choreographic Institute-t, továbbá kihelyezett iskolákat nyitott Olaszországban, Franciaországban és Közép-Európában.

1928-ban kiadta „Kinetographie Laban” című könyvét, melyben az emberi mozgások praktikus és egyszerű leírásának módszerét ismerteti, amit ma Labanotation-ként ismernek világszerte.

1930-ban a Berlini Egyesült Állami Színházak igazgatója lett, ahol számos koreográfiát készített. 1953-ban Surreybe költözött, ahol Lisa Ullmann segíségével kutatott és tanított tovább.

Lábán Rudolf

A 19. század végén – 20. század elején a nyugati tánckultúrában új koreográfus és táncértelmiségi elit lépett színre. Új mozgásszemléleten és mozgásértelmezésen alapuló táncaikkal fel kívánták váltani a korszerű tartalmak kifejezésére már alkalmatlannak ítélt balettet, a klasszikust tagadó kifejezési formák után kutattak, új mozdulatrendszereket hoztak létre. Keresték a választ a fő kérdésre: lehet-e a saját jogán abszolút művészet a tánc, egyenlő más művészeti ágakkal? Valamennyien hozzájárultak a műfaj formanyelvének és kifejezési eszköztárának megújulásához, de olyan jelentős, a mai napig ható elméleti és gyakorlati munkásságot, mint a magyar származású Lábán Rudolf, egyikük sem hagyott hátra. Lábánt méltán tekinthetjük a nyugati tánckultúra történetében a 20. század legmeghatározóbb személyiségének, az európai modern tánc megalapítójának.

Lábán teljesen új, misztikán és extázison alapuló, lenyűgöző mozgásvilágot tárt fel. Tanításának átütő erejét az eltökéltségen és vallásos hiten alapuló filozófia, és személyiségének rendkívüli, karizmatikus ereje adta.

Lábán jól ismerte kora divatos mozgástanítási rendszereit, de többségüket nem kedvelte. Úgy vélte, az erős zenei kötődés miatt a tánc műfaja nem járhat be sikeres, önálló fejlődési utat. A metrum egyenletes lüktetései, a dallamok és a kíséret ritmusai, a melodikus harmóniák, mind–mind visszatartják. 1912-ben kezdte meg első kísérleteit, hogy „kiszabadítsa a táncot a zene zsarnoki uralma alól”. Az elérhető zenei repertoár helyett a mozgás öntörvényű belső ritmusán és frazírozásán alapuló saját zenét szerzett és kerülte a hagyományos harmóniavilágot. De az alkotás és annak lejegyzése feltartotta, túl sok időt igényelt. A zene két elsődleges koncepciója, a dallam és a ritmus közül – vélte Lábán – a dallam „csak az érzést adja meg”, a tánc szempontjából inkább a ritmus játszik szerepet. Ezért használta a műhelymunkák során egyedül a nagydobot.

Lábán 1913-ban a svájci Monte Verità-n saját táncművészeti kolóniát alakított. Nem ők voltak az elsők, az Igazság Hegyén művészcsoportok már a századforduló óta élték spirituális–szabadkőműves és anarchikus elvek szerinti kialakított, egyszerű és önellátásra törekvő életüket, a természetes gyógymódok használatával, a vegetarianizmus követésével, a pszichoanalízis kipróbálásával, nudizmussal és kötetlen szexuális viszonyokkal. Lábán csoportja a szabadban táncolt, alkalmanként az éjszakai holddal, mezítláb, hogy érezzék a földet, a lehető legkevesebb ruhában vagy anélkül, hogy érezzék a szelet bőrükön.

Lábán első könyve, a „Táncosok világa” 1920-ban jelent meg. Itt összegezte fiatalsága élményeit, építészeti ismereteit, rózsakeresztes hitét, München ünnepkultúráját, az első tíz év kísérletezéseinek eredményeit a térbeli feszültség formáiról és annak változásáról, a Monte Verità-n szerzett spirituális tapasztalatait.

1926-ban jelent meg második jelentős könyve, a „Koreográfia”. Lábán a címválasztással vissza akarta vezetni a fogalmat a szó eredeti jelentéséhez. A könyvben a tánc nyelvtanának leírására törekedett, koreológiai koncepciókat fogalmazott meg, leírta útját a mozdulatelemzéshez, a táncművészet első morfológiai kísérletéhez.

Még ebben az évben a könyvet két másik követte, a „Gimnasztika és tánc” és egy hasonló tematikájú a gyermektánc oktatás támogatására. A tanároknak szánt könyvekben Lábán a hagyományos értelemben vett testnevelés és az új, általa javasolt mozgásművészeti nevelés közötti lényegi különbségre hívta fel a figyelmet. A test egyszerű fizikai tréningje helyett Lábán azt javasolta, a mozdulatoknak legyünk tudatában, érezzük a test viszonyát a környezethez, élvezzük az idő és az erő változó minőségeit. Ennél több nem kell, mert mindez létrehozza a test és lélek egységét – ezután már nincs szükség a test erőszakos edzésére, sem arra, hogy meg kellene felelnünk a közönség elvárásainak.

Lábán meggyőződése volt, hogy a tánc művészeti eredményeinek mélyebb elemzését csak összehasonlító vizsgálatok, ismétlések és újraalkotások eredményeként lehet elvégezni. A költészet és a zene fejlődésével párhuzamot vonva úgy fogalmazott, a tánc csak akkor nyújthatja a művészetek között egyenrangúként azt, amit testvérművészetei elértek, ha megtalálja saját lejegyző rendszerét. Évtizedekig kísérletezett a mozdulatok írott szimbólumainak keresésével, míg 1927-28-ban kollégáival végül komolyan nekiáll a számukra is elfogadható tánclejegyző rendszer kidolgozáshoz. A kiváló táncpedagógus, Sigurd Leeder ragaszkodott ahhoz, hogy a rendszer használható legyen a hivatásos táncos képzésben és bármely táncot le lehessen jegyezni. Kurt Jooss zenei képzettségével és koreográfusi vénájával járult hozzá a fejlesztéshez, Dussia Bereska a mozdulat dinamikájára és ritmikai pontosságára ügyelt, Albrecht Knust rendelkezett tapasztalatokkal a lejegyzés egyszerűbb változatainak korábbi használatáról. A rendszert Lábán az 1928-as esseni tánckongresszuson kinetográfia néven jelentette be. A szakma már várta és igen jól fogadta, Lábán pedig még abban az évben „Írott tánc” (Schrifttanz) címmel folyóiratot indított a táncírás terjesztésére. A táncírás szempontjából az volt a legfontosabb, hogy a szakma mind a táncos gyakorlat, mind a tánckutatás természetes részének tekintette. A táncírás használatának előmozdítására 25 helyi taggal megalakították a Német Táncíró Szövetséget, de csatlakoztak hozzájuk az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztriából, Csehszlovákiából, Franciaországból, Hollandiából, Jugoszláviából, Lettországból és Magyarországról.