A gabonavetés az acatoláson kívül nem sok gondozást kívánt, legfeljebb a madarakat kellett ijesztőkkel távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza érésének szakaszait így határozzák meg: Szent-Györgynap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.

Az aratás napját gondosan megválasztották. Új holdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogniuk.

A sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka, férfiak ritkábban, inkább csak a legfiatalabbak és a legidősebbek vettek benne részt.. A kévéket többnyire a férfiak kötötték be, és ugyancsak az ő feladatuk volt azoknak különböző méretű csomókban történő összerakása. A sarlós aratás különösen a múlt század elejétől kezdve egyre inkább háttérbe szorult, századunkban pedig már csak a peremterületeken, a hegyvidéken fordult elő szórványosan. A gabonavágásra szolgáló másik szerszám a kasza. De míg a fogas sarló kizárólag a gabona szerszáma, addig a kasza eredetileg a fű levágásának munkaeszköze. A kasza gabonaaratásra történő alkalmazására csak a XVI-XVII. századtól kezdve rendelkezünk adatokkal. Mint jobb és haladósabb munkaeszközt a XVIII. század végi, XIX. századi mezőgazdasági irodalom ajánlja. Ez időtől kezdve egészen háttérbe szorította a sarlót. A kaszával csak férfiak dolgoznak, míg a marokszedés az asszony feladata. A kévék bekötése, összehordása ismét férfimunkának számít.

Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és hiedelmek gazdagon átitattak.. A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor először kiment megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza. Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar a következő évben ne tegyen kárt a vetésben.

Az arató részesek a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis gabonát, amit másnap reggel levágtak. A lányok kalászokat és mezei virágokat harang alakúra, vagy koszorú formába kötötték össze. Ezt lányok vagy legények botra akasztva vitték hangos nótaszóval, esetleg cigányzenészek kíséretében a gazda udvarába. A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövő évben a termés ne legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A koszorút a mestergerendára, az asztal fölé akasztották, és alatta megkezdődött az ebéd vagy vacsora, melyről a bor sem maradhatott el. Ezután következett az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott. Az aratókoszorút sok helyen karácsonyig őrizték, és akkor a madaraknak adták, míg máshol a legszebbeket a templomban, kápolnában tartották, vagy útszéli keresztre akasztották.