II. A romantikus orosz balett első jelentős képviselői

1. Ivan Valdberg (1766-1820)

Az első jelentős orosz művész, franciaországi tanulmányútján ismerkedik meg Noverre eszméivel, ettől kezdve a Noverre-i gondolatok követője és terjesztője, a cselekményes balett-dráma híve.
Elveti a technika a technikáért elvet, a mozdulatokat érzelmekkel igyekszik megtölteni.
Egyik legjelentősebb műve a Rómeó és Júlia.

2. Charles Louis Didelot (1767-1837)

Szintén Noverre szellemében alkot a francia koreográfus, aki I. Sándor cár idején (1801) érkezik Oroszországba, s az itt eltöltött évek alatt jól képzett orosz táncosokat nevel. Hatása Valdbergnél is erőteljesebb. Didelot egész tevékenységével a kifejező tánc, a pantomim fontossága mellett foglal állást. Egy balettműben sorrendben a tánc után a zenét tartja a legfontosabbnak, s csak utána a díszletet és a kosztümöket.
Legjelentősebb művei: Kaukázusi fogoly, Ruszlán és Ludmilla, melyeket Puskin művei nyomán készített.

3. Adam Pavlovics Glusovszkij (1793-1870)

Didelot tanítványa, Moszkvában tevékenykedett. Egyre inkább a tánc és nem a pantomim nyelvén igyekszik megfogalmazni a cselekményt. Műveit repülő baletteknek is nevezték, táncosai olyan fejlett ugrástechnikával rendelkeztek, hogy a talajtól való elszakadás, felemelkedés kifejezésére már nem használtak emelőgépet (Didelot repülő balettjeiben még alkalmazták). Fő törekvése volt, hogy a baletteket az orosz népmese világához közelítse, ezzel előkészítője lett a klasszikus orosz balett-dráma kibontakozásának.
Fontos művei Az orosz Hamupipőke (ebben orosz néptáncokat is felhasznált) és a Ruszlán és Ludmilla (újrakoreografálta a művet, Puskin történetéhez jobban ragaszkodva).

III. Az orosz táncművészet színpadi hagyományainak továbbfejlődése

1827-től már Moszkvának is van balettintézete, a balettelőadásokat pedig az udvari színházakban és a Nagy Színházban tartják. A két iskola (pétervári és moszkvai) évente sok képzett táncost bocsát ki, mely hozzájárul az előadások színvonalának fejlődéséhez. Egy-egy előadás alkalmával vagy csak operát, vagy csak balettet adnak elő, a két műfajt nem keverik. A nézők az orosz arisztokrácia tagjai, akik féltve őrzött kincsként kisajátítják a balettművészetet. A nyugati romantika híres sztárjait (Grisi, Taglioni, Elssler) anyagilag is megbecsülik, s a műveket nemcsak megcsodálják, hanem értik is.
A külföldi vendégszereplések és az orosz táncosképzés hozzájárult ahhoz a folyamathoz, melynek eredményeképpen  az orosz nemzeti balett – hazai koreográfussal, táncosokkal és zeneszerzővel- létrejött. Ehhez Jules Perrot és Arthur Saint-Leon munkásságán át vezet az út.

1. Jules Perrot

I. Miklós cár meghívására 1848-ban érkezik Pétervárra, ahol 11 éven keresztül balettmester és koreográfus. Már pályája kezdetén összeütközésbe kerül a cári udvar egyéniségromboló, megalkuvó, hízelgő légkörével.

Látványos, változatos tündérbalettjeivel aratott igazán sikereket, bár ő szívesebben állított színpadra reális történeteket reális figurákkal. Önmagát Noverre-követőnek vallotta. Drámai balettjeinek hősei eleven hús-vér emberek, romantikusan felfokozott érzelmekkel, de ezek az érzelmek reálisabb környezetben, viszonylag reális konfliktusok során bontakoznak ki.
A társadalom alsóbb rétegeinek alakjait együttérzéssel, rokonszenvvel ábrázolja. Elvei és művei Didelot-hoz kapcsolódnak, de ő több táncot, kevesebb pantomimot használ.

2. Saint-Léon (1821-1870)

Művészházaspár gyermeke, apja neves balettmester, anyja kitűnő színésznő volt. Gyermekkorában szüleivel bejárja Nyugat-és Dél-Európát, többek közt Auguste Vestristől is tanul. 1846-ban Fanny Elssler partnereként a párizsi Opera közönsége előtt szerepel, nagy sikert arat, egy évvel később érkezik Oroszországba, amit rövidesen második hazájának is tekint, és élete végéig nem hagy el. A kezdeti táncos sikerek után itt bontakozik ki koreográfiai és pedagógiai tehetsége.

Kezdetben két elődénél (Perrot, Saint-Léon) táncol és tanul, kisebb koreográfiákat készít.

Első kimagasló alkotása A fáraó lánya című 5 felvonásos nagybalett, amit 1862-ben, két évi előkészület után hat hét alatt készít el. Munkásságát az alaposság, precizitás, magas technikai igényesség, elmélyült zeneelméleti tudás jellemezte. Mindenekelőtt a tánc kihangsúlyozására, a balettkar érdekes mozgatására a szólisták virtuóz előadására törekedett. A fáraó lánya után másodkoreográfus Saint-Léon mellett, majd 1969-től a pétervári Marinszkij (mai Kirov) színház és a moszkvai Nagy színház balettegyütteseinek teljhatalmú ura lett.

A két nagylétszámú (200-200 fős) jól képzett balettkar közreműködésével és a cár anyagi támogatásával évente legalább egy bemutatót (önálló alkotás vagy újítás) tartott.

1881-ben az orosz anarchisták meggyilkolták II. Sándor cárt, ez még feszültebb, bizalmatlanabb légkört teremtett az arisztokrácia körében, s ebben a légkörben Petipa alkotói kedve alábbhagyott, új bemutatók helyett a táncosok képzésével foglalkozott.

Második alkotói korszaka Csajkovszkijjal való találkozásával és együttműködésével veszi kezdetét. Ekkor készíti el legjelentősebb balettjeit: Csipkerózsika (1890), Diótörő (1892), A hattyúk tava (1895). (Mindegyik romantikus nagybalett, népmesei ihletésű történetet dolgoz fel, mindegyik Csajkovszkij zenéjére készült. A Csipkerózsikában és A hattyúk tavában társkoreográfus Lev Ivanov.)

A századforduló elejére Petipa csillaga leáldozóba kerül, műveit a haladó orosz polgárság elavultnak tartja, az utolsó, 51. balettje a Csodatükör megbukik. Petipát 81 évesen nyugdíjazzák. A történelmi változásokat már nem követi, nem érti, haláláig abban a reményben él, hogy ismét új balett készítésére kap majd megbízást.

Csipkerózsika

3 felvonásos balett.
Koreográfus és szövegíró: Marius Petipa
Ősbemutató: 1890. I. 1. Marinszkij Színház

A pétervári udvar ízlésvilágának hódolva készítette el Petipa a Csipkerózsika című balettet. A lényegében konfliktusmentes, happy enddel végződő történet kiválóan alkalmas volt a cári hatalom stabilitásának, az udvar kiegyensúlyozott életének hangsúlyozására. Petipa a balettet a francia balett de cour szellemében készítette, ezzel is az előbbi célokat szolgálva. Egyetlen mondanivalója a műnek a boldogság beteljesülésének vágya, ezt pedig leginkább a tánc fejezi ki. Petipa kezében az amúgy is halvány cselekmény alárendeltté válik, szinte egymást követő hangulati táncképekké finomul.
A Csipkerózsika legnagyobb tánctörténeti jelentősége a zene és a tánc viszonyában valósul meg, ugyanis a zene már nemcsak kíséri a táncot, hanem azzal egyenrangúként kifejezi a történetet. A tánc a zenét láthatóvá teszi, a két alkotórész teljesen egyenrangú. Ennek értelmében a Csipkerózsikát az ún. szimfonikus balett XIX. századi előfutárának tekinthetjük.