Az európai színpadi táncművészet kifejlQdése a reneszánszban |
2009. február 16. | |
I. A reneszánsz, mint művészettörténeti korszak A reneszánsz tudományos forradalmat, művészeti átalakulást, megújulást hozó, meghatározó kulturális mozgalom volt Európa újkori történelmének hajnalán. A reneszánsz egy átmeneti időszakra esik a középkor vége és az újkor kezdete között. A reneszánsz kezdetét Itáliában a 14. századra, Európa többi részén többnyire a 15. századra teszik. A francia eredetű reneszánsz (renaissance, olaszul: rinascimento) szó újjászületést jelent. Elsősorban az ókori klasszikus szövegek, ismeretek és ezek hasznosításának művészeti és tudományos újrafelfedezésére utal. Másodsorban ezeknek a szellemi tevékenységeknek az eredményeként az európai kulturális élet általánosságban vett újjászületését is jelöli. A reneszánsz kort az itáliai reneszánsz nyitotta meg. Észak-Itáliából indult, a központja Firenze volt. Itáliából terjedt el Európa többi részére. A művészi ábrázolás középpontjába – a túlvilági vallásos-allegórikus megjelenítés helyett- fokozatosan a földi, emberi élet ábrázolása került. /A korszak egyik uralkodó filozófiai irányzata a humanizmus lett. Humanizmus=emberközpontúság./Ez a változás, amely sajátos módon, de minden művészeti ágban éreztette hatását, a reneszánsz kori ember és művész megváltozott ízlését és igényeit is tükrözte. Ezek az új igények a következők:
1. természetességre való törekvés Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a reneszánsz az európai történelem legtáncosabb korszaka volt. Hévvel táncoltak a nemesek, a polgárok és a parasztok, nem kímélték a lábukat a királyok, fejedelmek, főurak sem, s a pápák, püspökök is szívesen áldoztak e szenvedélynek. A tánc az ellenállhatatlan erejű reneszánsz aktivitás és a test kultuszának egyik fő szimbóluma lett. A feudális kereteket feszegető városi polgárság, amely a gazdagságát és hatalmát megfelelő módon képviselő, autonóm kultúra kialakítását tűzte ki célul, a táncban is sajátost akart létrehozni. Ennek megfelelően a gazdag polgárok a lassan anakronisztikussá váló lovagi kultúra táncos-zenés-játékos műfajainak átalakítására, a paraszti táncok megszelídítésére törekedtek, hogy ezek célszerű életszemléletüknek jobban megfeleljenek. Ezáltal véglegesen megtörtént a nemesi, polgári és paraszti tánckultúra szétválása Európában. E változások forrásvidéke Itália északi és középső részén, valamint a korabeli Franciaországban, Burgundiában van. III. Az első koreográfiák: a ballók/ Az első táncmesterek: „Maestro di Ballo”-k
Az első táncmester (Maestro di Ballo), akinek munkájáról írásos emlékek is fennmaradtak - az olasz Leghíresebb tanítványa
Antonio Cornazzano
*A neoplatonizmus egyike a kései görög filozófia iskoláinak, a platóni bölcseletnek a keleti vallások eszméivel keveredéséből származott. Fő filozófiai tana az idealizmus, ami szerint csakis az ideális világnak van igazi létezése. A ballók tehát azok az első, tudatosan szerkesztett koreográfiák, melyek nemcsak az alkotói szándék, de a módszer alapján is a reneszánsz művészetesztétika jegyében születtek. Cornazzano Tánckönyve (Libro dell'arte del danzare) is többek között ezekre a különbségekre mutat rá, ezeket állítja szembe egymással, illemszabályokat is közölve. Ballóit részletesen ismerteti, lépéseit már jelekkel rögzíti.
Thoniot Arbeau (1519-1596), „… Ha Ön meg akar házasodni, tudnia kell, hogy az ember szerelmének tárgyát jó tartásával, táncbéli ügyességével és kecsességével nyerheti meg. Továbbá azt is, hogy az emberek azért is táncolnak leginkább, hogy az egymást szeretők megtudhassák egymásról, vajon egészségesek-e, jól tudják-e tagjaikat használni? A csók a tánc végén pedig azért megengedett, hogy ezáltal kölcsönösen megállapíthassák egymásról, hogy lélegzetük friss-e, avagy kellemetlen, birkaszagú?” Arbeau Orchesographie című könyve sajátos táncgyűjtemény. Korának divatos táncait és tánckompozícóit gyűjtötte egybe, nem feledkezve meg a divatból már kiment régi táncokról (pl. basse danse), s a más tánckönyvekben már meg sem említett "örökzöld" táncokról sem (pl. a branle). Fabritio Caroso (1525-1606),az egyik legjelentősebb XVI. Századi, pármai táncmester, ránk maradt műve az „Il ballerino” (A táncos). Ez már nem alkalmilag válogatott néptáncfigurák egyszeri gyűjteménye, hanem a lépésvariációk és variációsorozatok átgondolt rendszere volt, amely lehetőséget adott bármilyen tánckompozíció (ballo) létrehozására. Az ekkor virágzó variációs technika elvei alapján kialakított ugrás-, forgás- és lépésvariációi ma is használatban vannak a klasszikus balettben. Caroso vera matematicaval (körzővel és homokórával) beosztott, lépésről lépésre pontosan leírt tánckompozícióit ebben a munkájában adta közre, amely az első több kiadást megért nyomtatott tánckönyv volt Európában.
Cesare Negri (1530-1608), Caroso, Negri és Arbeau munkássága eszmei és gyakorlati előkészületként szolgált a francia Táncakadémia 1661-ben történt megalapításához, amely az európai tánckultúra történetének nagy jelentőségű eseménye. Hozzájuk hasonló nagyhatású mesterekről más európai országból, így Magyarországról sem tudunk ebben a korban. Udvari táncok a korai reneszánszbanA kora reneszánsz táncmestereinek (Domenico da Ferrara, Antonio Cornazzano, Thoniot Arbeau, Fabritio Caroso és Cesare Negri) könyveiből, s a korabeli tánctörténeti dokumentumokból már nem csak sejthetjük, hanem sok esetben pontosan tudhatjuk, hogy mit és hogyan táncoltak az emberek Itáliában (Milánóban, Firenzében, Urbinóban, Ferrarában) és Burgundiában, valamint a hozzájuk szorosabb-lazább szálakkal kötődő európai udvarokban. Az itáliai és a francia táncoknak a 15. században eszerint két altípusa létezett: a bassadanza, basse danse (vonuló páros vagy hármastánc) és a ballo, balletto (több részből álló tánckompozíció). A basse szó jelentése "mély", ami a tánc lassúságára, méltóságteljes voltára utal. Ez a mozgásmód összefüggésben volt a kor öltözködési divatjával (a hosszú, súlyos textíliákból készült ruhák, hosszú csőrős orrú cipők, súlyos fejékek), és az ennek megfelelő kifinomult viselkedéssel. A ballo, balletto három, négy, hat, esetleg több táncosra készített kompozíció, amely négy egymástól eltérő ritmusú, tempójú, karakterű tételből (misuraból) állt. Itáliában e tételek leggyakrabban a következők voltak: bassadanza, quadernaria, saltarello és píva. Ezek közül a bassadanza és a saltarello páratlan, a quadernaria és a píva páros lüktetésű, s ezen belül a saltarello gyorsabb, mint a bassadanza és a píva gyorsabb a quadernalianál. |