A romantika – a XIX. század uralkodó stílusirányzata_ minden művészeti ág fejlődésében jelentős változást okozott. Alapja az a polgári individualizmus, amit a francia forradalom szabadított fel, és ami az emberi nagyság felismerésének, az egyéniség kultuszának, a művész alkotói szabadságának hirdetésében fejeződik ki.

A romantika az utolsó egységes korstílus, mely több művészeti ágban együttesen éreztette hatását. Kialakulásának időszaka a 18. század vége, virágkora a 19. század első fele, a század második felében a késő romantika és a romantikából kiinduló irányzatok (eklektika, historizmus) voltak jelentősek. A romantika végét szokás Eugéne Delacroix halálának időpontjával egyeztetni.

2. A romantikus balett

A XIX. század balettművészete is a romantika jegyében fejlődött, ennek egyik jele, hogy megváltozott a balettek tartalma: a mitológiai-drámai témák és a rokokó idillikus pásztorjátékainak helyébe főként a legendák, népmesék, balladák, a mesebeli tündérvilág ábrázolása kerül. Ennek oka részben a forradalom bukása okozta csalódás, s ezért a valóságtól való elfordulás, az irrealitásba való menekülés. Emellett megindul a nemzeti-népi táncok beolvasztása is a balettművészetbe, a nemzetté válás folyamatának visszatükröződéseként.

Az új tartalomhoz új kifejezőeszközökre, szemléletben is módosult előadásra volt szükség, a pantomim és a pas d’ action (cselekményt, történést, lelkiállapotot érzékeltető tánc) háttérbe szorult, és újra a tiszta tánc lett az uralkodó. A misztikus-fantasztikus témák ábrázolásához nem voltak megfelelőek a hétköznapi gesztusok. A halványabban körvonalazott cselekményt (amiben a lényeg a földi és a földön túli, minden időbeliségtől és térbeliségtől megfosztott élet szembeállításában rejlik) nem lehetett a Noverre-i realizmus eszközeivel kifejezni, már azért sem, mert a hangsúly az irreálison és nem a létezőn volt. Ez a szembeállítás egyúttal a valóság áttételes kritikáját is jelentette és együtt járt a táncban azzal a változással, hogy az érzelmeket nem a konkrét cselekedetek bemutatása által, hanem egyre poétikusabb hangulatok teremtésével fejezték ki. Szükségszerűvé vált tehát, hogy az akadémiai tánc mozdulatait az új ízlésnek megfelelően gazdagítsák, a technikát fejlesszék, és a második pedagógiai összegzés eredményeképpen a balett mozdulatanyagát költői nyelvvé formálják.

3. A romantikus balett fő képviselői Európában

A korszak legjelentősebb pedagógiai rendszerezője: Carlo Blasis

Olasz táncos és koreográfus. Balettjeivel, melyeket lánya: Maria taglioni számára írt, a romantikának azt az ágát alapozta meg, amely a földi élettel szemben álló szép, de elérhetetlen fantáziavilág ábrázolására törekedett.

Milánóban született, apja is táncos volt. Filippo 17 évesen lépett fel először, kezdetben női szerepeket táncolt, majd néhány évig, mint első táncos dolgozik és tanul Velencében. Saját technikai tisztaságát és precizitását nagyon fontosnak tarja, ezért Párizsba megy tanulni, ahol négy éven keresztül egy Coulon nevű pedagógustól tanul. 1803-ban a stockholmi Királyi Színházhoz szerződik, itt megnősül, egy svéd drámaíró lányát veszi el. Házasságukból két gyermek születik: Maria és Paul, akik mindketten jelentős szerepet játszottak a balett történetében. Filippo működésének legfontosabb állomásai: Bécs, München, Stuttgart, Berlin, Torinó, London,  Milánó és Párizs. Egyre inkább lánya leánya karrierjének szentelte magát, majd mikor Maria megkezdi önálló pályafutását, Filippo visszavonul, és csak lánya művészetének továbbfejlesztése és az ún. fehér balettek megalkotása érdekli. Felesége halála után életének utolsó éveit egyre súlyosbodó elmebaja nehezítette.

Élete során 42 balettet alkotott (Az Isten és a bajadér; A cigánylány; Az árny stb.), köztük a leghíresebb A Szilfid, mellyel Ő is és lánya is halhatatlanná váltak.

A XIX. század egyik legtehetségesebb és legünnepeltebb balerinája, a romantikus balett-előadóművészetben az eszményi tündérlány megtestesítője.

Stockholmban született, 18 évesen debütált a bécsi Udvari Színházban az „Egy fiatal nímfa fogadtatása  Terpszikhoré udvarában” című darabban.

1827-ben a párizsi Operaház balerinája lesz, ahol főszereplője több, komoly szaktudást igénylő baletteknek: „Az erdő szépének álma” (a Csipkerózsika legelső változata), „Az Isten és a bajadér”, „Flore et Zephyre”.

Mindezek után 1832-ben táncolja el a Szilfidet. A tragikus sorsú tündérlány szerepében találja meg igazi művészi egyéniségét. A szerepben súlytalanul lebegett, szinte úszott a levegőben. Maria Taglioni, az akkor már nem is olyan fiatal, 28 éves táncosnő ezt a valószerűtlen légiességet iszonyatos, évekig tartó dresszúrával, napi hatórás gyakorlással érte el, és egy olyan technikával, amelyet az apja talált ki. Ez nem volt más, mint a spicctánc. 

„Olyan súlytalanul táncolt a spiccén, mintha maga a holdfény lenne”-jegyezték fel róla.

1837-ben édesapjával Pétervárra utazik, ahol táncával óriási sikert aratott, az ott eltöltött öt szezon alatt hatalmas rajongótábora alakult, többek közt a cár (I. Miklós) is közéjük tartozott.

A színpadtól 44 évesen vonult vissza, de balettmesternőként még 15 évig dolgozott a párizsi Operában.

A Szilfid

2 felvonásos balettpantomim.
Koreográfus: Filippo Taglioni
Zeneszerző: J. Schneitzhoeffer
Ősbemutató: Párizs, 1832. március 12.

A balett főbb szereplői:
a Szilfid
James, skót parasztlegény
Anna asszony, James anyja
Effie, skót parasztlány, James menyasszonya
Maggie, vén boszorkány

I. felvonás:
James és Effie mennyegzőjének reggelén- James képzeletében- elbűvölő látomásként jelenik meg a Szilfid, és vallja be a fiúnak, hogy szereti. A többiek erről mit sem sejtve, vidáman készülődnek az esküvőre, jó hangulatukat csak egy ismeretlen jósnő, Maggie látogatása zavarja meg, de a vőlegény azonnal kiutasítja.
James rádöbben, hogy ő is szereti a Szilfidet, Effie-ről teljesen megfeledkezik.
A gyűrűváltásnál-most először láthatóan- ott terem a Szilfid, s ő húzza fel a saját ujjára James gyűrűjét, majd elrepül. A fiú pedig, feledve esküvőjét, utána rohan az erdőbe.

II. felvonás:
A sejtelmes, holdfényes erdőben, a szilfidek tanyáján James végre találkozik szerelmével, de hajnalban el kell válniuk egymástól. Maggie gyűlölködve figyeli kapcsolatukat, majd elhiteti a fiúval, hogyha egy bűvös sálat terít a Szilfid vállára, akkor megszűnik a varázs, és a tündér földi lénnyé változik.
A gyanútlan James ezt meg is teszi, s így önmaga vet véget szerelmüknek. A varázslónőtől kapott gonosz hatalmú sáltól valóban lehullanak a tündér szárnyai, de ezzel élete is véget ér. Fájdalmas vergődéssel hal meg James karjaiban.
A fiú tragédiája teljes, már az sem súlyosbítja, hogy Effie-t egy régi barátja vezeti az erdei kápolna oltára elé.

„A Szilfid” a XIX. század egyik legsikeresebb és első fehér balettje, ahol a szólótáncosnő és a balettkar egyaránt hófehér ún. romantikus tütü-t visel.
A jól felépített és könnyen érthető cselekmény folyamán egyre világosabban fejlődik ki az eszmei mondanivaló: a földi szerelem, földi élet nem ad igazi boldogságot; A földöntúli viszont, ami után vágyódik, soha nem lesz elérhető.

A történet reális környezetben (skót parasztház és az erdő) játszódik, a szereplők viszont már kettősek, valódi emberek illetve tündérek és boszorkányok. Az első felvonásban kavarog az irreális és a reális világ, a másodikban pedig a történet az irrealitásban játszódik (James is fehér ruhát visel). A befejezéskor viszont minden visszahull a realitásba, a felismerés tragédia. Hiába James fehér ruhája, ő mégis csak egy parasztlegény, sorsa az örök boldogtalanság és magány.

„A Szilfid” felhasználja a klasszikus balett addig ismert mozdulatanyagát, továbbá az új kifejezést jelentő spicctánc-technikát, alkalmaz színpadra stilizált skót néptáncokat, és alkalmazza a pantomimot. Újdonság volt még az emelőgép alkalmazása a repülés kifejezésére.