I. A reneszánsz, mint művészettörténeti korszak

A reneszánsz tudományos forradalmat, művészeti átalakulást, megújulást hozó, meghatározó kulturális mozgalom volt Európa újkori történelmének hajnalán. A reneszánsz egy átmeneti időszakra esik a középkor vége és az újkor kezdete között. A reneszánsz kezdetét Itáliában a 14. századra, Európa többi részén többnyire a 15. századra teszik.

A francia eredetű reneszánsz (renaissance, olaszul: rinascimento) szó újjászületést jelent. Elsősorban az ókori klasszikus szövegek, ismeretek és ezek hasznosításának művészeti és tudományos újrafelfedezésére utal. Másodsorban ezeknek a szellemi tevékenységeknek az eredményeként az európai kulturális élet általánosságban vett újjászületését is jelöli.

A reneszánsz kort az itáliai reneszánsz nyitotta meg. Észak-Itáliából indult, a központja Firenze volt. Itáliából terjedt el Európa többi részére.

A művészi ábrázolás középpontjába – a túlvilági vallásos-allegórikus megjelenítés helyett- fokozatosan a földi, emberi élet ábrázolása került. /A korszak egyik uralkodó filozófiai irányzata a humanizmus lett. Humanizmus=emberközpontúság./Ez a változás, amely sajátos módon, de minden művészeti ágban éreztette hatását, a reneszánsz kori ember és művész megváltozott ízlését és igényeit is tükrözte. Ezek az új igények a következők:

1. természetességre való törekvés
2. az antik művészet színvonalának elérése, esetleg túlszárnyalása
3. ideális szépségű formák kialakítása.

Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a reneszánsz az európai történelem legtáncosabb korszaka volt. Hévvel táncoltak a nemesek, a polgárok és a parasztok, nem kímélték a lábukat a királyok, fejedelmek, főurak sem, s a pápák, püspökök is szívesen áldoztak e szenvedélynek. A tánc az ellenállhatatlan erejű reneszánsz aktivitás és a test kultuszának egyik fő szimbóluma lett. A feudális kereteket feszegető városi polgárság, amely a gazdagságát és hatalmát megfelelő módon képviselő, autonóm kultúra kialakítását tűzte ki célul, a táncban is sajátost akart létrehozni. Ennek megfelelően a gazdag polgárok a lassan anakronisztikussá váló lovagi kultúra táncos-zenés-játékos műfajainak átalakítására, a paraszti táncok megszelídítésére törekedtek, hogy ezek célszerű életszemléletüknek jobban megfeleljenek. Ezáltal véglegesen megtörtént a nemesi, polgári és paraszti tánckultúra szétválása Európában. E változások forrásvidéke Itália északi és középső részén, valamint a korabeli Franciaországban, Burgundiában van.

III. Az első koreográfiák: a ballók/ 

Az első táncmester (Maestro di Ballo), akinek munkájáról írásos emlékek is fennmaradtak - az olasz

Domenico da Ferrara.
Ő már nem vándormulattató, hanem humanista műveltségű mesterember, a tánc, s mellékesen a vívás, lovaglás oktatója, ünnepi látványosságok rendezője volt, véleménye szerint „az ember természetével bármely más művészetnél szorosabban nőtt össze a tánc”. Elsősorban a ferrarai udvarban tevékenykedett, s feladata volt a táncoktatáson, rendezvények szervezésén kívül, a tánclépések kitalálása is. Domenico hét alap- és három összekötő lépés variációiból 35 úgynevezett ballót (ballo=tánc) készített. Domenico mester a kor neoplatonista szemléletének, misztikus látásmódjának megfelelően a "mértékek" tiszteletére, a táncművészet titkaira oktatta tanítványait.

Leghíresebb tanítványa

Antonio Cornazzano
volt, aki a 15. század második felének leghíresebb olasz táncmestereinek egyike. Ő már ballo-variációkat készít, s még változatosabb lépéskombinációkat fejleszt ki. Egyik leghíresebb műve: Cornazzano Tánckönyve (1465), melyben a köznép, a városi plebejus polgárság és az előkelő arisztokrácia táncait állítja szembe egymással.

*A neoplatonizmus egyike a kései görög filozófia iskoláinak, a platóni bölcseletnek a keleti vallások eszméivel keveredéséből származott. Fő filozófiai tana az  idealizmus, ami szerint csakis az ideális világnak van igazi létezése. A ballók tehát azok az első, tudatosan szerkesztett koreográfiák, melyek nemcsak az alkotói szándék, de a módszer alapján is a reneszánsz művészetesztétika jegyében születtek.
Domenico és kortársai, tanítványai olyan koreográfiákat kívántak létrehozni, amelyben a természetutánzást és a harmonikus megformálás elvét érvényesítették, amely a reneszánsz művészt  a dilettánstól, a tánc művészi formáit a spontántól, tehát a megszerkesztetlen néptánctól, a szabályost a szabálytalantól egyértelműen elválasztotta.

Cornazzano Tánckönyve (Libro dell'arte del danzare) is többek között ezekre a különbségekre mutat rá, ezeket állítja szembe egymással, illemszabályokat is közölve. Ballóit részletesen ismerteti, lépéseit már jelekkel rögzíti.

Thoniot Arbeau (1519-1596),
a modern táncírás „atyja”, fő műve: Orchésographie (Táncleírás). Jelekkel rögzített tánclépések leírásán kívül, ő is közöl illemszabályokat. A könyv a "táncos kanonok" nagy jelentőségű munkája, mert belőle minden apróságot megtudhatni a XVI. századi Franciaország összes népi- és társasági táncáról, ezek tánclépéseiről és előadásmódjáról.

„… Ha Ön meg akar házasodni, tudnia kell, hogy az ember szerelmének tárgyát jó tartásával, táncbéli ügyességével és kecsességével nyerheti meg. Továbbá azt is, hogy az emberek azért is táncolnak leginkább, hogy az egymást szeretők megtudhassák egymásról, vajon egészségesek-e, jól tudják-e tagjaikat használni? A csók a tánc végén pedig azért megengedett, hogy ezáltal kölcsönösen megállapíthassák egymásról, hogy lélegzetük friss-e, avagy kellemetlen, birkaszagú?”

Arbeau Orchesographie című könyve sajátos táncgyűjtemény. Korának divatos táncait és tánckompozícóit gyűjtötte egybe, nem feledkezve meg a divatból már kiment régi táncokról (pl. basse danse), s a más tánckönyvekben már meg sem említett "örökzöld" táncokról sem (pl. a branle).

Cesare Negri (1530-1608),
milánói táncmester, a lábak kifelé forgatását minden táncosától megköveteli.

Caroso, Negri és Arbeau munkássága eszmei és gyakorlati előkészületként szolgált a francia Táncakadémia 1661-ben történt megalapításához, amely az európai tánckultúra történetének nagy jelentőségű eseménye. Hozzájuk hasonló nagyhatású mesterekről más európai országból, így Magyarországról sem tudunk ebben a korban.

A kora reneszánsz táncmestereinek (Domenico da Ferrara, Antonio Cornazzano, Thoniot Arbeau, Fabritio Caroso és Cesare Negri) könyveiből, s a korabeli tánctörténeti dokumentumokból már nem csak sejthetjük, hanem sok esetben pontosan tudhatjuk, hogy mit és hogyan táncoltak az emberek Itáliában (Milánóban, Firenzében, Urbinóban, Ferrarában) és Burgundiában, valamint a hozzájuk szorosabb-lazább szálakkal kötődő európai udvarokban. Az itáliai és a francia táncoknak a 15. században eszerint két altípusa létezett: a bassadanza, basse danse (vonuló páros vagy hármastánc) és a ballo, balletto (több részből álló tánckompozíció). A basse szó jelentése "mély", ami a tánc lassúságára, méltóságteljes voltára utal. Ez a mozgásmód összefüggésben volt a kor öltözködési divatjával (a hosszú, súlyos textíliákból készült ruhák, hosszú csőrős orrú cipők, súlyos fejékek), és az ennek megfelelő kifinomult viselkedéssel.

A ballo, balletto három, négy, hat, esetleg több táncosra készített kompozíció, amely négy egymástól eltérő ritmusú, tempójú, karakterű tételből (misuraból) állt. Itáliában e tételek leggyakrabban a következők voltak: bassadanza, quadernaria, saltarello és píva. Ezek közül a bassadanza és a saltarello páratlan, a quadernaria és a píva páros lüktetésű, s ezen belül a saltarello gyorsabb, mint a bassadanza és a píva gyorsabb a quadernalianál.